Az árpalétől a sörig az emberiség már régóta iszik
Számos történeti adat szól amellett, hogy bizony az emberiség már régóta iszik. Ittak őseink a Közel-Keleten, Egyiptomban, de ittak Európában is. Minden jel arra mutat, hogy a legkorábbi szesztartalmú italok egyfajta gabonaalapú (pl. árpa), spontán erjedéssel készült, nem túl magas alkoholfokú nedűk voltak – ezek állaga, íze pedig jócskán eltért attól, amit ma sörnek nevezünk.
Az őseink által hosszú évszázadokon át ivott sörféleség tartósítása sem tűnt megoldottnak: gyorsan romlott. Ennek a problémának az orvoslására és az ősi sörféleség ízvilágának javítására különféle adalékanyagokkal kísérleteztek eleink.
Ugyan arra is vannak adatok, hogy kísérletező őseink Európában már a 11. századot megelőzően használták a sörhöz a komlót (mely egyrészt az ízt szabályozta, másrészt a sör tartósságát), ám a komló széles körben történő felhasználása, elterjedése csak az ezt követő évszázadokban következett be. A víz, maláta és komló felhasználásával készült, modern értelemben vett sör szép lassan kezdte kiszorítani a hagyományos, különböző fűszerek, bogyók hozzáadásával készült, komlózatlan őssört (melynek neve gruit). Ez a tendencia olyan szinten ment végbe, hogy például Európa egyes sörfőző területein a fenti három összetevő teljes kizárólagosságot élvezett a sörfőzés során – az élesztőről mint a sör előállításához szükséges és elengedhetetlen összetevőről eleink még vajmi keveset tudtak.
A mai Belgium területén a középkor során szintén elterjedt a komló használatával készült sör, ám szemben például Bajorországgal, a ravasz németalföldiek a komlózott nedűhöz továbbra is mindenféle egyéb adalékanyagot adtak (pl. boróka, kömény, koriander, gyömbér, ánizs stb.).
Ennek – no meg az évszázados tapasztalatoknak – köszönhető, hogy napjainkban a belga sör a sörök világában egy páratlan, a maga nemében egyedülálló ízvilágot képvisel. Fogyasztása pedig ajánlott.